Talán külső szemlélőként közhelynek hangzik, de sokszor emlegetem, hogy a tenyésztés bizony nem csupa szépség és rózsaszín köd. Sőt…azt kell mondjam, hogy inkább nem. Még akkor is, ha kívülről ez másképp látszik… Számomra a legnehezebb, hogy minden nap óriási felelősséget és egyben terhet cipelek a lelkemen. Tehát nem a fizikális, inkább a mentális munka az, ami megterhelő számomra. Pedig egy korábbi „kedves” tenyésztő utalva a fizikális munka nehezére nem értette, hogy talán űrállomáson lakunk a rend és tisztaság okán. Hát akkor elárulom, hogy néha inkább én is űrlénynek érzem magam, ugyanis magam sem értem, hogyan nem golyóztam még be az elmúlt évek során. Talán azért, mert látni, ahogy a kicsik cseperednek, majd a boldog gazdikat és a szuper életüket átsegít ezeken az időszakokon.
Az idei év újfent nehézségek sorával indult, de sajnos a tavalyi sem volt különb.
Tenyésztőként talán az egyik legnagyobb kihívás számomra az, amikor egy cicával baj van. Legyen az felnőtt vagy kiscica egyaránt. Ebben mindnyájan különbözőek vagyunk, ugyanis van, akinek a kicsik élete nem olyan számottevő, így a kezdetben kevésbé életerős babákért nem küzdenek, csúnyán szólva nem fecsérelnek energiát rájuk. Sajnos eddigi tapasztalataim okán a sors nagyobb részben igazolta ezeket a hozzáállású tenyésztőket, de megvannak azok a bizonyos kivételek, melyek okán én minden egyes lélekért küzdök, mert küzdeni kell! Még akkor is, ha 3-4 hétig minden hajnalban fel kell kelni és a végére már tényleg ufó vagy inkább zombi vagyok. Miért? Mert megéri! Ezektől a kis küzdő bajszos fickóktól az ember gyermeke bizony nagyon sokat tanulhat! Kitartást, küzdőszellemet és nem utolsó sorban feltétel nélküli szeretetet. Sokszor ez egy utazás, mely van, hogy fájdalmas véget ér, de egy életért küzdeni sosem lehet felesleges (főleg, ha ő is küzdeni akar). Így volt ez az alábbi esetben is, melynek tapasztalatait egy hosszabb „utazás” után írom most le nektek.
Egy gyanútlan szeptemberi napon eljött a várva várt nap és megszületett 10 pici csoda. Korábban még nem volt példa tenyészetünkben ilyen magas alomszámra. Sajnos 1 kiscicát pár órán belül elvesztettünk, mert nagyon kicsi súllyal (50 gr), csak részlegesen fejletten jött a világra.
Anyuci a világ egyik legjobb édesanyjaként probléma mentesen nevelgette a kicsiket, még csak be sem kellett túlzottan segíteni, mert annyira lelkiismeretes és ügyes anyuka volt. Az egyik picike azonban nem akart megfelelően fejlődni, ezért neki tápszerrel besegítettünk, de hamarosan őt is el kellett engednünk a testvére után.
Közben a másik 8 pici szépen cseperedett, megfelelően híztak, még többet is, mint amennyire 8 babánál számítana az ember. Egy hét után azonban valami történt. Egyik pillanatról a másikra 3 cicababa – akik addig harmonikusan híztak – egyszer csak elkezdetek lemaradni a fejlődésben a többiektől. Ebben a korban naponta 2x mérjük a kicsik súlyát, így hamar feltűnik, ha valami nincs rendjén. A korábbi tragédiák okán már össze voltam törve és nem értettem miért kezdtek lemaradozni ők hárman. Aztán később megértettem és itt kezdődött számomra az utazás, melynek során megismertem azt az alattomos betegséget, melyet Flat-chested kitten syndrome, azaz lapos mellkas szindrómának, rövidítve FCKS-nek neveznek.
Ez egy alattomos rendellenesség, mely 3 - 10 napos korban mutatkozik meg. Saját tapasztalataim eddig az 1 hetes kort mutatták. Addig a kiscicák rendszerint, előírásnak megfelelően fejlődtek, majd egyszer csak megjelent ez a szörnyűség – változó erősségben, változó intenzitással. Mi történik ilyenkor a kiscicákkal? Elsősorban ez egy lágyszöveti probléma, de sokszor társul másodlagos tünetként mellkasi csontdeformitás is. Most nem mennék bele a részletes leírásba, de több dolog is okazhatja, kevésbé genetikai eredetű – bár lehetnek terheltebb vonalak. Az általánosan elfogadott tényállás, hogy egy tüdőösszeomlás (atelectasia ~ a tüdő részlegesen, vagy teljesen légtelenné válik és összezsugorodik), következménye, mely kialakulhat koraszülés (felületaktív anyag hiánya), fertőzések, rekeszsérv görcs következtében, de szimpla fejlődési oka is lehet – a nagyobb létszámú almokban gyakrabban jelentkező probléma –, ugyanis a kiscicák sokkal éretlenebbek, mint az ember gyermekek és ennek okán a tüdő teljes, levegőáltali beáramlása van, hogy nem történik meg azonnal, csak napok alatt és ezen probléma okán negatív nyomás alakul ki a mellkas üregben, melynek hatására az ilyenkor még rendkívül rugalmas bordák befelé összeomlanak, összepréselve ezzel a tüdőt. Az összenyomódás mértéke kiscicaként változó, akár ki is nőhető. Van olyan kiscica, aki teljesen tünetmentes lehet felnőtt korára, de sajnos olyan is, akit az erőteljes összenyomódás okán pár nap alatt elveszíthetünk.
Nos ebben az alomban nekem volt 3 ilyen kiscicám. Ezek azok a dolgok, melyekről az átlag tenyésztők nem szeretnek beszélni. Inkább véka alá rejtik, mert jobb, ha erről nem tud senki, nehogy rossz szó érje a ház elejét. Pedig ezek megtörténnek, hiszen nem vagyunk Istenek és erről is tudnia kell mindenkinek, nem csak a rózsaszín felhőket szemlélni. Ezen almom szülei mind genetikailag, mind ultrahang segítségével teljesen szűrtek. Ismételt párosítás, az előző alomban nem tapasztaltam ilyet, sőt az anyuka másik almában (különböző kandúrtól) sem. Ebben az alomban pedig 3 kiscicánál is kialakult.
Nehéz hetek következtek. Bevallom, sokat sírtam, mert ennek a 3 kiscicának teljesen bizonytalan volt a jövőképe és a hasonló helyzeteket nehezen viselem lelkileg. Minden nap egy harc volt. Feljegyzéseimet előszedve és olvasgatva az első hétig mindhárman szuperül fejlődtek, majd megálltak, lassultak a fejlődésben. Úgy mondom, hogy 3 lépést előre, kettőt hátra módra ment a dolog. Teltek a hetek és láttam, hogy az egyik kiscica nincs jól. Nem vagy nagyon keveset eszik és légzése is erőltetett. Már igazán játszani sem akart, csak feküdt mindig a szőnyeg közepén. Ez az igazi szívszorító látvány, mikor az eszed tudja mi fog történni, de a szíved nem tudja elfogadni.
Muszáj volt cselekedni és nem volt mit tenni, sajnos el kellett őt altatnunk, mert ezen probléma okán – ahogy az lenni szokott – több gond is társult mellé. Őt elvesztettük, de még mindig küzdelemben voltunk a másik kettő kicsiért, akik látszólag jól voltak, sokat játszottak és szaladgáltak.
Érzésre már akkor az egyik sokkal súlyosabbnak tűnt számomra. Az interneten sokat kutakodtam, különböző szakirodalmakat olvastam és néhány jóbarátomtól tanácsokat is kaptam. Próbálkoztam. Mindennel, amit ésszerűnek találtam…nom meg azzal is, amit nem.
Aztán szépen felcseperedtek, a tesók kirepültek, ők ketten maradtak.
Rettegtem az első kivizsgálástól, éppen ezért elsőre csak a kislányt vittem, aki fél éves korára egészen szépen kinőtte a dolgot. A teljes kivizsgálás beigazolta az érzésem, csak a bordáinak alsó része volt minimálisan megnyomódva, de a belsőszervei teljesen a helyén vannak, épek, egészségesek és minden rendben működik. Így nehezen, de neki gazdit kerestünk és egy csodás hölgy személyében – akit már ismertem – megtalálta azt.
Itt volt nekem azonban Nömi, akinél éreztem, hogy nem fognak ennyire egyszerűen menni a dolgok, így húztam, halasztottam a vizsgálatot. Előre sejtettem, hogy mit fog mondani az orvos – aki a másik két cicát is látta. No meg, ekkorra már az oltásokon túl voltunk egy másik rendelőben, ahol az általános vizsgálat során az orvos arckifejezése nem volt túl bíztató. Így húztam, toltam a dolgot. Biztos voltam benne, hogy Ő, az én kicsi szerelmem – mert az – velem fog maradni. Bizony őt senkinek nem adnám…
De aztán eljött a rémséges nap, mikor kandúr úrfink kandúrrá érett és nem volt más választás, ha marad, akkor vállalnunk kellett az ivartalanítással járó kockázatokat. Persze előtte egy teljes kivizsgálásnak vetettük őt alá, melynek során beigazolódtak félelmeim.
Az ő mellkasa súlyosan nyomott, nyomja nem csak a tüdejét, de a szívét is, melynek során a szíve is „egyedi”, mert eggyel több kamrával rendelkezik. Az orvos még nem látott ilyet. Éppen ezért az ivartalanítás rendkívül kockázatos volt, viszont a doktor egy speciális altatási módszerrel pillanatok alatt elvégezte, így hamar túl voltunk rajta.
Soha nem voltak még olyan hosszú perceim a váróban, mint akkor….
Azóta az én kis különleges kedvencem velem van, a maga 3,2 kg-jával és különleges „berendezésével” vígan futkározik és játszik a kis barátaival. Ő az én kis "utánfutó bébiszitterem". Egy igazi imádni való csoda, akit remélem, hogy a sors még sokáig velem tart! Ő az én kis Nömi babám és ez az Ő története.
